Ahogy az emberiség történetét betegség, születés és halál kíséri, a gyógyító szakma is az egyik legrégebbi. Úgy tűnik, hogy a műhiba és a jogi viták sem csak a modern kor mindennapjaihoz tartoznak - az első, szisztematikusan válogatott jogi szabályrendszer, amelyet ismertünk, a jólétre, mindenekelőtt az orvosi foglalkozásra vonatkozó szabályokat is tartalmazott: A közel 4000 éves A babiloni jobboldal, a jól ismert Codex Hammurapi például tartalmaz megjegyzéseket a díjakra vonatkozó szabályokkal és a felelősséggel kapcsolatos kérdéseket.
Engedélyek és tiltások között
A középkorban az orvos mellett a gyógyszerész és a szülésznő is eljutott a jogi szakmai szabályozásba: Nyilatkozatok a segítő feladatokról és az illetékről, előírások szövődmények esetén és a titoktartási kötelezettségről, utasítások a vizsgaszabályzatról. Ezen előírások közül sok ma is érvényes. A 16. század közepén megalapozták a nem orvos szakmát: A laikusok orvoslásának gyakorlatát először törvény szabályozta. Az elkövetkező évszázadokban állandóan váltakoztak az úgynevezett futárszabadság és a futártilalom, amelyet az egyes foglalkozási csoportok nem ritkán motiváltak saját státuszuk biztosítására vagy az ezred korlátozására.
A futárszabadság azt jelenti, hogy bárki gyakorolhatja a gyógyító művészetet engedély vagy képzés igazolása nélkül, mindaddig, amíg senkinek sem esik bántódása.
Az aktív futárszabadság azt jelenti, hogy megtiltják a gyógyító művészet gyakorlását megfelelő képzés nélkül, míg a passzív futárszabadság megtiltja a gyógyulást keresőknek, hogy laikusok kezeljék őket. 1869-ben bevezették a futárszabadságot, így csak azoknak van szükségük speciális engedélyre (Jóváhagyás), akik egy bizonyos címet szeretnének használni, például orvos vagy gyógyszerész; bárki megengedte, hogy kezelje. Ennek eredményeként a laikus szakemberek száma meredeken nőtt, és a státus bevezetéséig nem stagnált Egészség biztosítás, amely csak az orvos által biztosított vagy orvos által elrendelt kezelés költségeit fedezte.
Heilpraktikergesetz
Aztán 1939-ben a Heilpraktikergesetz (amely elvileg ma is érvényes) ismét megszüntette a gyógyítás szabadságát. A terv az volt, hogy ezzel a Heilpraktiker szakmát egy idő alatt teljesen felszámolják. A már gyakorló nem orvosok és az új aspiránsok csak tudásuk igazolása után szerezhettek gyakorlati engedélyt; az új aspiránsokat egyáltalán nem kellett engedélyezni. Az 1950-es években megállapították, hogy a bár a szakma felvétele nem volt összeegyeztethető a szakma szabad gyakorlásához való joggal, és azt megszüntették. Azóta bárki, aki megfelel a követelményeknek, megszerezheti a Heilpraktiker licencet Németországban.
Németországban a szakmai címek védettek, és csak néhány gyógyító szakma (például orvosok, nem orvosok, pszichoterapeuták, gyógytornászok és szülésznők) engedélyezi a törvény által a diagnózis felállítását és a gyógyító kezelések elvégzését; az összes többi csak tanácsadói minőségben járhat el. A „terapeuta” cím azonban nem védett, ezért elégtelen vagy szakszerűtlen képzettségűek is használhatják, akik nem jogosultak kezelésre. A passzív futártilalom napjai azonban elmúltak - minden beteg maga döntheti el, ki és hogyan akarja kezelni.
